Kétség sem férhet hozzá, ez a legszebb madár, amit valaha láttam. Tollai festői színekben pompáznak.
A villásfarkú szalakótát (Coracias caudatus) afrikai utazásaim során ismertem meg. Hasonló csodát korábban csak a madárhatározókat lapozgatva fedeztem fel. Akkor is megfordult a fejemben a kérdés, vajon tényleg ilyen tündöklő színeket találunk az élővilágban, vagy csupán a kiadványszerkesztők javítják fel a képek minőségét. Azt tapasztaltam, hogy a természet festőpalettája felülmúlja a művészi képzelőerőt.
A villásfarkú a szalakótafélék családjának afrikai tagja. Nem költöző madár. A Szaharától délre eső területeken él, de megtalálható az Arab-félsziget déli részén is. Botswana és Kenya hivatalos nemzeti madara.
A nyílt erdős vidéket és a szavannát kedveli. Rendkívül ritkán lehet a nagy kiterjedésű, védett nemzeti parkokon kívül látni, mert nem szeret az ember által kialakított környezetben lenni. A rezervátumokat határoló műutakon kívül szinte soha nem repül tovább. Alkalomadtán megjelenik a városoktól messze eső mezőgazdasági területeken, amikor a földművesek felégetik a mezőt. A tűz ugyanis felpiszkálja a fűben megbúvú rovarokat, és a könnyű préda odavonzza a szalakótát.
A természetben könnyen megfigyelhető, ahogy a fák tetejéről környezetét kémleli élelem után kutatva. Én is így találkoztam vele először a Kruger Nemzeti Parkban, Dél-Afrikában. Egy faágon gubbasztott a magasban. Bár mozdulatlan volt, a sűrű, zöld lombkorona előtt virított szivárványszínű kültakarója. Nyaka rózsaszín, itt-ott sötétebb, lilás árnyalatú volt. Hasa türkizkék, szárnya kék és narancssárga, feje búbja halványzöld színben tündökölt. Tollait felborzolta a reggeli hidegben, alkata ezért pufóknak tűnt.
A felnőtt madaraknak hosszú, villás farktollai vannak, amelyek optikailag nyújtják alakjukat, de ez a fiókákra egyáltalán nem jellemző. A szalakóta további érdekes tulajdonsága, hogy lábujjai közül a második és a harmadik összenőtt. Ez a család valamennyi fajánál megfigyelhető.
A madár közepes termetű, 36-38 centiméter hosszú, és alig nyom többet 100 grammnál. Szárnytávolsága 50 és 58 centiméter között ingadozik. A hím és a tojó küllemét tekintve szinte teljesen egyforma, ezért is nehéz őket megkülönböztetni egymástól. A hím csekély mértékben nagyobb párjánál, és csőre is vastagabb.
A szalakóta étlapján sokféle préda szerepel, de elsősorban ízeltlábúakra vadászik: a rovarokat, pókokat és skorpiókat könnyedén elkapja. Nem válogatós, gyíkokat, csigákat, kisebb madarakat és rágcsálókat is fogyaszt. Egy magasan lévő ágról fürkészi a tájat, és amint kiválasztotta áldozatát, hirtelen mélyrepüléssel alábukik és elkapja. A kisebbeket azonnal megeszi a földön, a nagyobbakat visszaviszi leshelyére és feldarabolja.
A villásfarkú monogám, és úgy tartják, hogy egy életre választ társat. Az udvarlást a hím násztánccal indítja: először felfelé repül, összezárt szárnyakkal megfordul, majd hangos, káráló hangokat adva lebukik, miközben sűrűn csapkodja szárnyait, hogy nagyobb sebességet nyerjen. Ha társra lel, a tojó követi a hímet a fészekhez. A hím a fák természetes üregét választja, előszeretettel telepedik le a majomkenyérfa hasadékában. Az odút nem a pár vájja ki, sokszor a harkályfélék és a jégmadárfélék korábbi otthonába költöznek.
Az év folyamán többször is párzanak augusztus és február között. Egy fészekalja 2-4 fehér tojásból áll, amiket a pár agresszíven védelmez a betolakodóktól. Gyakran repkednek az odú körül, hogy szemmel tartsák a környezetet. A költésben mindketten kiveszik a részüket. A csupasz fiókák 22-24 nap alatt kelnek ki a tojásból, és 19 nap alatt teljesen betollasodnak. A pár rovarokkal eteti őket. Az apró madárkák gyorsan fejlődnek, nagyjából négyhetes korukban már kirepülnek a fészekből. Szüleik továbbra is táplálják őket, miközben megtanítják nekik a vadászat fortélyait. A fiókák kéthónapos korukra teljesen függetlenné válnak és önálló életet kezdenek. A pár időközben új tojásokat rak, és a párzást úgy időzítik, hogy mire az új generáció kibújik a tojásokból, idősebb testvéreik már végleg elhagyják az odút.
A villásfarkú szalakótát újra láttam Botswanában. Csak egy pillanatra tűnt fel előttem, amikor a Chobe Nemzeti Parkban jártam. Épphogy le tudtam fényképezni reptében, és már el is tűnt a fák sűrűjében. Remélem, lesz még alkalmam találkozni ezzel a káprázatos teremtménnyel.
No Comments